Válaszutak

A lift megint nem működik. Rajta a szokásos, kopott ÜZEMEN KÍVÜL tábla billeg. Barátnőmre, Editre nézek. Elveszem tőle az egyik zacskót, és immár három szakadj meg szatyorral indulok a lépcső felé. A szürke betonlépcső, közepén fekete gumi barázdákkal, annyira ismerős, szinte már csukott szemmel is feltalálnék a második emeletre. Lassan, komótosan haladok fokról fokra. Edit sürget, igyekezz már, haza akarok érni mielőtt kiolvad a mélyhűtött borsó. Csak tudnám, miért veszünk mindig borsót? Ki nem állhatom. Borsófőzelék? Komolyan? Az a gyerekeknek való az iskolában, nem egy felnőtt férfinak. Már félemeletnél járunk. Tompa hangok hallatszanak. Gyorsítok a lépteimen. Az első emeletre érve hangosabban hallani. Csapódás. Talán leesett valami. Előfordul az ilyesmi. Megint, most mintha tört is volna. Állok és keresem, honnan jönnek a hangok. Egy remegő, halk női hang – ezer közül is felismerném – próbál határozottnak tűnni, tűnj el innen, értsd meg, vége! Puffanás. Szinte látom magam előtt, ahogyan a lakás nappalijában Lili könyvespolca összedől. Rajta a kedvenc sorozatával, amit nagy gonddal kutatott fel keményfedeles díszkiadásban. A csomagokat a fekete vaskorlátnak támasztom. Edit utolér. - Megint Márk hisztizik – legyint és fordul az újabb lépcső felé kezében a nehéz táskával. - Nem kellene megnézni? – kérdezem és választ sem várva indulok a 14-es lakás ajtaja felé. - Józsi, maradj ki ebből! – lép utánam és karomnál fogva húz vissza. Megszorítom a szatyrok fogóját. Még a másodikra felérve is hallom a lány kétségbeesett hangját a fejemben.

Edit nyitja a lakás ajtaját, és egyből a konyhába siet. Utána megyek. Végre letehetem a szatyrokat. Keresem a borsót, hogy elsőnek azt tegyük be a fagyasztóba. De gondolataim még mindig az első emeleten járnak. Pakolom ki az asztalra a holmikat. Joghurt, szalámi, sonka, alma, banán… a borsót nem találom sehol. Kit érdekel az a rohadt borsó! Leteszem a kenyeret a kezemből, és Editre nézek. Szőke haja az arcába lóg. Nagyon koncentrál. Mindennek be kell férnie apró konyhánk szekrényeibe. Nem könnyű feladat. Észreveszi, hogy figyelem. Rám emeli tekintetét. Kezébe fogja a sajtot, és a tartóba rakja. Aztán a sonkáért nyúl. Azt is kibontja és a sajt mellé teszi.

- Azt hiszem – kezdem bizonytalanul – lemegyek és megnézem Liliéket.

- Ugyan már, minek? – kérdezi, és megáll a keze mozdulat közben.

- Csak tudni akarom, hogy biztosan minden rendben van. Tudod, hogy Márk milyen tud lenni – válaszolom egyre határozottabban.

- Szerelmem, miért akarsz mindenkit Te megvédeni? – néz rám kedvesen.

- Én nem… de Lili olyan törékeny, Márk ezzel szemben nagydarab és erős. Nem tudja megvédeni magát.

- Dehogy! – csapja le az asztalra, amit a kezében tartott - Csak eljátssza a gyenge nőt.

- Nem, egyáltalán nem gyenge – veszem védelmembe a lányt.

- Akkor meg, meg tudja védeni magát – húzza fel szemöldökét.

- Hallottad, szakítani akar – kezem megremeg. Megfogom az asztalt, hogy megállítsam. – De Márk nem fogadja ezt el – Edit szája elkerekedik.

- Tehát erről van szó? Már minden világos.

Lassan, görnyedten felém nyúlna. De ott van köztünk az asztal. Hátra lépek. A szívem kalapál. Az előszoba irányába nézek. Látom magunkat a tükörben. Edit arcvonásai megfeszülnek. Arcomon látszik az elhatározottság. Keze az asztalon pihen. Kezem már a kilincset markolná. Az asztalon olvadozik a zacskó borsó.

Becsapódik mögöttem az ajtó. A 23-as szám kis híján le is esik róla. Biztosan meghallották a lakók, de nem érdekel. Rohanok, szinte repülök le a lépcsőn. Hármasával szedem a fokokat. Márk már kezdetben sem bírta a visszautasítást. Azon a koncerten, ahol megismertük, egyből kiszúrta Lilit. Abban az Offspring pólóban volt, amit annyira szeret. Hosszú barna haja szállt a levegőben, ahogy forgott tánc közben. Milyen szép volt. Pontosan tudtam, mit akar tőle Márk. Edit akkor is visszatartott. Nem engedte, hogy közbe avatkozzak. Azt mondta, hátha Lilinek tetszik a srác. - Mindjárt ott vagyok, tarts ki, Lili! Jövök! – kiáltom, ahogy leugrom a félemeletről. Már akkor is tudtam, hogy valami nem tetszik ebben a srácban. Éreztem, hogy bántani fogja. Miért nem állítottam meg akkor?!

Végre a 14-es ajtó előtt állok. Idegesen veszem a levegőt. Kezem ökölbe szorul. Hallgatózom. Semmit sem hallani. Fejemben egymást kergetik a szörnyűbbnél szörnyűbb forgatókönyvek. Mély levegőt veszek, hogy lenyugodjak kissé és bekopogok. Lassan nyílik az ajtó. Mintha egy örökkévalóságig tartana, mire kitárul. Lili áll az ajtóban. Remeg. Fonott copfja zilált.

- Jozsó, szia – mosolyodik el – Miért jöttél?

- Szia – állok zavartan egyik lábamról a másikra –, csak hallottam azt a kisebb földrengést, ami itt volt. Bemehetek?

- Gyere csak – áll félre az ajtóból.

- Mi történt? Jól vagy?

- Minden rendben. Márk elment. Végleg - látom rajta, hogy mindjárt összecsuklik. Felé nyúlok, de megállítja a kezem - Jól vagyok, tényleg.

A kis közlekedőben állunk. Lili mögött meglátok néhány részletet. A nappaliban a polc összeroskadt, maga alá temetve egy méretes könyvkupacot. A konyhában a szekrény ajtaja félig leszakadt, alatta a kövön nagy halom törmelék. A lány a nappali felé invitál. - Kérsz esetleg egy pohár vizet? – kérdezi - Azt hiszem, maradt valahol egy ép pohár. Igent intek a fejemmel, és amint a konyhába megy, a polc romjaihoz lépek. Leemelem a könyvekről. Végig nézek a törött életen, és tudom, segíteni akarok, segíteni fogok újra összerakni.