Örökség

Hatalmas, lendületes léptekkel sétálok. A hosszú egyenes utcán mindig tűző napsütés fogad, akárhányszor itt járok. A levegőben érzem a Balaton semmihez sem fogható illatát. Víz és rothadó nád, napolaj és lángos jellegzetes szaga terjeng a levegőben. A sálam - édesapám sálja – szorosan a nyakamra tekeredik. Sötét élénkzöld tompa narancssárgával vegyül benne. A végén hosszú zöld rojtokkal. Kötött, nehéz és szúrós. Mégis szeretem, mert csak ez maradt utána. Annyira belefeledkezem a gondolataimba, hogy csupán akkor eszmélek fel, amikor az apró, kopott lécekkel fedett hidacskán állok, kezemben a kertkapu kilincsét szorongatva. A sötétbarna festék durva, smirglipapírra emlékeztet, és ahogy hozzáérek, lepereg. Parányi szemcséi hullanak a porhanyós földre, hogy ott elenyésszenek az örökkévalóságban.

A kertbe lépve mintha egy másik világba csöppennék. Terebélyes fák árnyékot adó lombkoronája alatt találom magam. A rengeteg növény biztonságot adó hatalmas ölelésként fogja körül a pindurka sarki telket. Szürke négyzetes járólapok ösvényként vezetnek át a füvön. Az út mentén sárga, fehér és piros színekben pompáznak a nárciszok és a tulipánok. Ki sem kell nyitnom a szemem, látom, érzem őket. Az idő hűvös és párás. Kint legyen bármekkora hőség is, itt, ezen a tüneményes helyen mindig kellemes a hőérzet. Torkomba felkúszik egy markoló érzés. Most találkozni fogunk. A nyakam viszket, irritálja a sál keménysége. Megérintem bőröm, végigsimítok rajta kezemmel. Máris enyhül az ingerlés. A piros faház ajtaja nyitva áll. Mintha csak engem várna. Belépek. Tudom hol találom. Körül sem pillantok, három lépés és a szobában vagyok. Félhomály van. Egy sötétbe burkolózó alak ül az ablak előtt az ágyon. A másik ágyra ülök, vele szemben. Amióta az eszemet tudom, erre vártam, erre vágytam. Most itt vagyok hát. Egész testemben remegek. Nyugalmat erőltetek magamra és arcát fürkészi tekintetem.

- Látom, hordod a sálam. – szólít meg halkan.

Hangja karcos, rekedtes. Nem is emlékeztem rá, de valahogy másnak képzeltem el. A képek alapján kellemes, lágy hangot társítottam arcához. Mintha csak a fotóalbumból lépett volna ki. Finom vonásait, vállig érő sötét haja keretezi. Pont olyan rakoncátlan és sprőd, mint az enyém. Világos garbót visel, szinte elveszik benne. Sötét nadrágja a homályba vész. Megszólalnék, de képtelen vagyok rá. Csak megérintem a nyakamban lógó sálat. Ujjaim között most puhábbnak érződnek szálai. Esőcseppek halk, monoton koppanásai hallatszanak az ablaküvegen. Akár a könnyek. Mintha az ég könnyei hullanának. Megköszörülöm a torkom, hogy erőt gyűjtsek. Nem találom a szavakat, pedig annyiszor elterveztem már mit mondanék, kérdeznék.

- Miért? Meg akartál halni? Miért utasítottad el a kezelést? - bukik ki belőlem egy szuszra.

A falat nézem, rajta a temérdek családi képpel. Egy-két régi képen, még a születésem előttről rajta van Ő is. Mosolyog… viszi a hatalmas úszógumit… pingpongozik az akkori kocsibeálló kövein. Ott vagyok mellette én is. A lányokkal a talicskában. A pöttyös kis bikinimben még kisbabaként. De mégsem szerepelünk együtt, csak egymás mellett. Ő is a zöld falat nézi. A képeket, amik végig kísérik ahogy felnőttem. Nélküle.

- Nem tudtam, hogy ennyire komoly. Azt gondoltam ezek csak kiütések. Ha tudtam volna – elhal a hangja. Szemét behunyja, fejét lehajtja. Őt nézem. Megérinteném, de attól tartok akkor eloszlik, mint egy álom.

- Féltél? – hangom megbicsaklik. - Akkor ott a kórházban, azon a folyosón? Én félek. Mindig. Mindenhol. Mindentől.

- Nincs okod félni. Okosabb vagy, mint én voltam. Minden rendben lesz. Minden rendben van – mosolyodik el bátorításképpen.

- Itt hagytál, hogy egyedül nézzek szembe mindennel – a sírás fojtogat.

- Nem hagytalak magadra. Ott voltam melletted amikor szükséged volt rám. Emlékszel, egyszer hallottad is ahogyan szólítalak?

- Igen, – villan be a szürke emlék – kerestem ki szólt. De nem volt ott senki.

- Egy másik alkalommal pedig arra riadtál fel, hogy végig simítok az arcodon.

Kezem önkéntelenül is arcomhoz ér. Megelevenedik a kép. Fekszem az ágyon. Világos van, a fehér függöny mintáin át lágyan világítja be a szobát a fény. Rettegek, szorongok. Fel sem akarok kelni. Fáj élni. Félálomban vagyok, vagy talán alszom is. Mintha megérintene valaki. Érzem, tudom édesapa az… vagy csak egy lágy fuvallat, ami még a függönyt sem rebbenti meg. Bólintok. Emlékszem az érzésre utána. Könnyebb lett. Aztán jobban lettem.

Mintha csak megérezné, mire gondolok. Feláll. Egy lépést közelít hozzám. A szoba kicsi, de nekem is tennem kell egy lépést felé. Felkelek én is, de csak állok egy helyben. Kinyújtja karját és megérinti a nyakamban az anyagdarabot.

- Ne cipeld tovább az én terheimet – suttogja, és elkezdi letekerni a nyakamból, végül leemeli rólam a sálat. Utána kapok. A kezemben szorítom, szinte belefehérednek az ujjaim. - Le kell tenned. Magadért – oldoz fel. Bizseregni kezd bennem valami. A gyomrom tájékáról indul. Eléri a tüdőmet is. Egy óriási sóhajjal szakad fel bennem. Megkönnyebbülök. Fogásom ernyed, kihullik belőle a szövet. A zöld rojtok búcsúzásképp végig simítanak tenyeremen. Aztán már csak a levegőt érzem kezemben.

Megmozdulok. Teszek felé egy lépést. Két hosszú, vékony karjával átölel. Végre hozzábújhatok. Erősen magához szorít. Lehunyom a szemem. Mély levegőt veszek, hogy beszívjam illatát. Mire újra kinyitom a szemem, hosszú csíkokban csorognak a könnyek arcomon. A szobába az ablaküvegen át egy halvány napsugár fénye vetül. Elhagyatottan állok.

- Mindenki végzett, vagy várjunk még? – kérdezi Zsóka doktornő.

A csoport tagjai kinyitják szemüket. Egymásra nézünk. Könnyes szemek mindenfelé. A szobában körben ülünk. Mindenki papírzsepit keres, szemet töröl, orrot fúj. A mellettem ülő megfogja a kezem. Egymásra mosolygunk. A kör közepén egy üres szék.