Megérkezni

Leszállok a buszról. Zsebre dugott kézzel sétálok, lazának akarok látszani. Még pár perc és odaérek, de nekem egy egész örökkévalóságnak tűnik. A templom mögött kis kőasztalok és székek sorakoznak. Megkerülöm őket. Az apró kavicsokkal kirakott ösvényen haladok. Néhány pad várakozik a zöld bokrok között. Előhúzom mobilom, és írni kezdek. Egy perc sem telik el, máris választ kapok. El sem tettem a telefont, hiszen tudom, hogy mindig azonnal válaszolsz. Elolvasom az üzenetet. Sutának érzem mosolyom, de sehogyan sem tudom visszafojtani. Lezárom a mobilt és visszacsúsztatom zsebembe. Még van időm, körülnézek. Elhatározom, hogy körbesétálom a parkot. El is indulok a szökőkút irányába. De mégis meggondolom magam. – És ha pár perc és ideérsz? – tanakodom, és visszafordulok. Nem messze a padoktól egy kis hidacska áll a fűben. Néhány nagyobb lépés, és már fent is vagyok rajta. A hídon állva várakozom inkább. A szívem majd kiugrik a helyéről, már annyira szeretném, ha itt lennél. Feszülten húzogatom pólóm, a tornacipőmmel a kőkorlátot rugdalom gyengéden. Egyik kezemet visszacsúsztatom zsebembe a mobilomat szorongatva, hogy azonnal megérezzem az újabb üzenetet jelző rezgést, másikkal a híd kőkorlátját markolászom.

A Messenger jelez, megnézem. Egy üzenet jött Tőled. – Megérkeztem, itt vagyok. – olvasom, és máris mosolygok. Észrevétlenül mindig mosolyra húzódik ilyenkor a szám, sőt a lelkem, a teljes lényem. Gépelni kezdem a választ – Még úton, de sietek. – Látom magam előtt az arcod, ahogy elolvasod. Az a mosoly, az a nézés… csak rám nézel így. Végre a busz beáll a megállóba. Lomhán nyitja ki ajtaját, a tömeg hömpölyög lefelé. Én is leszállok. Szinte rohanok le a lépcsőkön, és ugrom a járdára. Legszívesebben félrelöknék mindenkit, és azt kiabálnám hátra – Elnézést, sietek, várnak. – De ehelyett, lassan lépdelek. Magamra erőltetem a nyugalom álarcát. Már a parkban sétálok. A templom oldalában a játszótér mellett haladok el. A lombos fák adnak némi árnyékot ebben a tűző napsütésben. Körbenézek, kereslek. Kényelmesen fordulok körbe, lassan pásztázom tekintetemmel az embereket. Aztán megérzek valamit. Megfordulok. Ott állsz. A kis hidacska tetején. Kezed a kőkorláton pihen és engem nézel. Most már le sem lehetne törölni a ragyogást az arcomról. Bal kezemet felemelem és integetni kezdek Neked. Jobb kezedet komótosan felemeled és visszaintesz. Majd kócos hajad borzolod vele, ahogy igyekszel hátra simítani. Néhány percig csak állunk és nézzük egymást. Szemünkben szeretet, lelkünkben egy dallam.

Lassan, komótosan indulunk el egymás felé. Mintha táncolnánk, kecsesek vagyunk és úgy tűnik szinte lebegünk könnyű lépteinktől. Amikor már csak centikre vagyunk egymástól ismét megállunk. Arcunk versenyt mosolyog és le sem vesszük szemünket a másikról. Mindketten szinte egyszerre tárjuk ölelésre karunkat, úgy tesszük meg a köztünk lévő maradék távolságot. Hatalmas boldog ölelésben forrunk össze.

Pont a válladig érek, fejem mellkasodon nyugtatom, mélyen belélegezve illatod. Még szemem is lehunyom, és csak jelen vagyok. Csak akkor nyitom ki újra szemem egy pillanatra, amikor megérzem ujjaid lágy érintését arcomon. Egy hajtincsemet hajtod éppen félre homlokomról. Megfogom nagy kezed, kezeimbe zárom és a szívemhez húzom legnagyobb kincsemként. Fejed fejemre hajtod. Nem tudom meddig maradunk így. Mintha megszűnt volna az idő. Talán a tér is. Talán, ha kinyitnám szemem a semmiben találnám magunkat. Gyöngéd puszit érzek homlokomon.

Mellkasomra hajtod fejed. Arcom vonásai megnyugszanak, ellazulnak. Jobb kezemmel egy kósza tincset simogatok arrébb, mikor megfogod kezem. Szeretem kezed kezemben. Fejem fejedre hajtom, hogy még közelebbről, még jobban ölelhesselek. Megpuszillak, a homlokodon, mert az van legközelebb és nem szeretnék megmozdulni. Ha lehetne örökre így maradnék. Lehunyom szemem -Itthon vagyok – terjed szét bennem az érzés. Halkan odasúgod -Sajnálom, hogy késtem. Én pedig csak ennyit válaszolok: -Tudod, hogy mindig várlak türelemmel…