Könnyek a porban

Egykedvűen baktatok a faluban. A nyári aszály utáni szárazságban csak úgy porzik szapora léptem nyomán a kopár földút. A hátam mögül egyre erősödő dobogást hallok. A gumitalpak egyenletesen verődnek a földhöz.

– Végre megtaláltalak, lassíts! – Kiált egy ismerős hang, a bátyám, Lackó az.

Hagyom, hogy beérjen. Lihegve áll meg mellettem. Lehajol, kezeit farmernadrágos térdén nyugtatja. Amikor újra levegőhöz jut, felegyenesedik és felém fordul.

– Te aztán jó gyors vagy. Hova mész, jól vagy?

Csendesen bólintok, miközben egy könnycseppet törlök ki szememből. Végigmér, szeme hosszan elidőzik poros, fűfoltos és szakadt fekete pólómon, majd tovább vándorol vérző térdemre.

– Gyere, lemossuk a pataknál – bátorít kedvesen.

A vízparton nagy, selymes fű nő. Leülök. Lackó elővesz egy zsebkendőt, bevizezi és először körbetörli, majd egy újabb merítés után ráteszi az egész sebemre. A víz friss és hűvös, jól esik az égő térdemnek. Néhány perc múlva a lüktetés is megszűnik.

– Gyuri igazi szemét, de nem fog többet így viselkedni veled! A tanító néni azt üzente, hogy beszél a szüleivel délután. Beírást is kap. Tudja, hogy nem te kezdted, hogy provokáltak. – elhallgat, várja, hogy válaszoljak. Csendben maradok. – Mit mondott? Megint azzal jött, hogy koszosak vagyunk és semmirekellők? – kérdezősködik szomorúan.

– Nem – kezdek bele, és egy kézlegyintéssel nyomatékosítom is – azt már megszoktam. Fel sem veszem, amikor ilyeneket mond. Ma, ennél sokkal kegyetlenebb volt. Azt mondta, hogy annyira buták a szüleink, hogy miattuk halt meg Jancsika. Meg, hogy jobb is lesz, ha elvesznek minket tőlük.

Szinte vágni lehet a csendet. Lackó keze ökölbe szorul, nyakán egy ér megfeszül. Tudom mit érez, én is ezért ütöttem meg Gyurit.

– Jó nagyot behúztam neki, az orra vérzett is. Erre ő ordítani kezdett és meg akart harapni. Próbáltam ellökni, de a pólómnál fogva lerántott magával és a földön hemperegni kezdtünk. Anna néni szedett szét minket. A többi gyerek meg csak körbeállt és nézett. Nem segített senki. Tehetetlen voltam, és amikor kérdezték mi történt, inkább elfutottam.

Lackó csak csóválja a fejét. – Tomi, tudod, hogy a verekedés nem megoldás. Te okosabb vagy ennél. Miért nem mondtad el nekik mi történt?

– Ugyan, mégis minek? Nem hinne nekem senki. Nem is érdekli őket az igazság. – elhallgatok, majd nagy levegőt veszek és folytatom sokkal halkabban, szinte suttogva. – Talán szégyellem ahogyan élünk.

Lackó mellém kuporodik a fűbe és lehajtja fejét. Látom, ahogyan jár az agya. Annyira okos, osztályelső is. Tavaly év végén még ajándékkönyvet is kapott a jó tanulmányi eredményeiért. Elképzelem, hogy ha lenne lámpánk mennyivel többet tudna olvasni. Szeretem amikor felolvas nekünk, de gyertyafénynél nem lát olyan jól. Meg a kicsik úgyis hamar lefekszenek és utána már csöndben kell maradnunk, nehogy felébresszük őket. Ha lenne külön szobánk, akkor sokáig hallgathatnám a történeteket, amik azokban a könyvtári könyvekben vannak.

– Mi van, ha igazuk van? – bukik ki belőlem.

A testvérem lassan felemeli a fejét, és két nagy szemét rám szegezi. Könny csillog benne, és én legszívesebben visszaszívnám a kérdést. De nem tehetem, már kimondtam.

– Tudod, hogy baleset volt. – kezdi magyarázni.

Már megbeszéltük néhányszor, de még mindig annyira nehéz megértenem mi történt. Arra emlékszem csak, hogy volt az a kis hűtő, amit apa hozott haza a lomtalanításkor. Azt mondta, még működik, csak nem zár jól az ajtaja. Aztán jött egy bácsi, nagy létrával és minket beküldtek az udvarról. Nagy volt az öröm, amikor a hűtőt bedugták. Arra készültünk, hogy jégkrémet eszünk majd a nagy melegben. Be is fagyasztottuk a kertből szedett epret, ribizlit és meggyet. Jancsika csak meg akarta nézni megfagyott-e már. Anyu csupán egy pillanatra hagyta egyedül, mert Julcsi magára borított egy vödör vizet, amikor húzta fel a kútból. Azóta is beteg szegény Julcsi. Begyulladt a tüdeje vagy micsoda.

– Tudom persze, baleset volt, – mondom – nem is lehetett más.

– Meglásd, ha felnövök orvos leszek, és meggyógyítom a beteg gyerekeket. – mondja Lackó és feláll.

– Én meg segítek majd, hogy senki se fázzon vagy éhezzen. – tápászkodom fel magam is. Leporolom a ruhámat, és hazafelé vesszük az irányt.

A mosott ruhák a házak között kifeszített kötélen himbálóznak. A megsárgult fehér lepedők mellett színes gyerekruhák, és nagy mintás terítők táncolnak a szélben. Végre a mi kerítésünkhöz érünk. A kopott falécek helyenként töröttek, pontosan tudom, hol van rajtuk akkora rés, amin könnyedén átférek. Most azonban a kerti kiskaput használjuk. Julcsi az ablakban leselkedik. Amikor észrevesz integetni kezd, majd köhögés tör rá. Épp benyitunk a házba, amikor anyu egy bögre teát visz oda neki, karjában ott alszik Évike. Lackó odasiet, elveszi anyutól a babát és szeretettel megsimogatja a kerek kis arcocskát. Én pedig odaszaladok anyuhoz, megölelem és a hasába fúrom a fejem. Hajamon érzem ahogy lágyan megsimogatja. Ezután puhán – ahogyan csak anyu tudja – puszit nyom a fejem búbjára. Már nem fáj semmi. Sírok, de örömömben.