Árulás?

Sötét, kora novemberi este volt. Az időjárás már kezdett télire váltani, az ablakok néhol jégvirág díszt kaptak. A kis lakásban csak egy lámpa égett, a konyhaasztal fölött halvány fénnyel világított. Az egyszerű kopott, de tiszta asztalon kistányér rajta egy szelet margarinos kenyér. A hosszú nap után fáradt, középkorú férfi letett egy pohár vizet a tányér mellé és leült az asztalhoz. Alig várta, hogy evés után elnyúljon az ágyon, és aludhasson egy keveset a hajnali ébresztőig. Ismerős dallam csendült. Először csak egészen halkan, majd egyre erőteljesebben. Izor feltápászkodott a vacsorája mellől és a hang irányába indult. A telefon a kis lakás egyetlen szobájának asztalán volt és bejövő hívást jelzett. A hívó kitartó volt, a kimerült férfi mégis remélte, hogy a telefon elhallgat mielőtt odaérne. A kijelzőre nézett, bár anélkül is tudta ki van a vonal túloldalán. Szívét szorongatni kezdte a már ismert rossz érzés. Vett egy mély lélegzetet, lassan kifújta majd jobbra húzta a zöld telefon ikont. A vonal túlsó végéről egy halk, elhaló hang, szinte sírva mondta:

- Éhes vagyok, már három napja nem ettem.

A telefon ott hevert az asztalon. Az őszülő férfi csendben ült, és csak nézte. Lehunyta két szemét egy pillanatra, fejét megrázta és mintha hipnózisból ébredt volna fel, tért vissza a jelenbe. Visszasietett a konyhába. A hűtő és néhány konyhaszekrény átnézése után egy kupac hozzávaló sorakozott az addig üresen álló konyhapulton. Izor szakácskönyvet vett elő, és nekiállt főzni. Magának csak hétvégente főzött, a fárasztó hétköznapokat szendvicsekkel vészelte át. De ez most más volt. Levest készített, húslevest sok zöldséggel és tésztával. A forró leves majd átmelegíti, és erőre is kap tőle – gondolta.

Két zacskó tartósélelmiszerrel és az elkészült levessel vágott neki átszelni a várost. Az éjjeli órákban alig volt forgalom, a buszon is csak néhányan lézengtek. Általában nem ült le utazás közben, de most jól esett, hogy nem kell tartania meggyötört testét. Bámulta a párát az ablaküvegen, és gondolataiba merült. Eszébe jutottak azok az idők, amikor neki magának is segítségre volt szüksége. Amikor Danival, a barátjával együtt ittak és dohányoztak. Néha bevettek ezt-azt, és sosem tudták hol térnek magukhoz. Nem szeretett ezekre az időkre gondolni, de ilyenkor, amikor Danihoz igyekezett óhatatlanul is eszébe jutott minden.

A gazzal teli, elhanyagolt kerttel körülvett ház faláról néhol lehullott a vakolat. A sötétség ellenére nem égett lámpa, így a telefonjával világítva próbálta megtalálni a bejáratot. Az ajtó nyitva volt. Belépett, és otthonosan haladt át az előszobán. A házban hideg volt, és félhomály. A lesoványodott, szürkés bőrű és beesett arcú férfi egy kopott díványon feküdt egy kicsi, de annál koszosabb szobában. Dani lassan nyitotta ki szemét, és egyik karjára támaszkodva próbált feltápászkodni. Izor letette a szatyrokat, és barátjához sietett. Segített az ősz hajú férfinak felülni.

- Mit hoztál inni? – kérdezte érdeklődve Dani, és kotorászni kezdett a szatyrokban.

- Semmit, ételt hoztam. Levest vacsorára. Kenyeret, szalonnát és hagymát holnapra. Konzerveket tartaléknak. – válaszolta Izor, és a leveses üvegért nyújtotta kezét. - Várj, mindjárt megmelegítem.

- Ne fáradj, megteszi igy is. Inkább menj, és hozz valami piát! – mormogta Dani lecsavarva az üveg tetejét.

- Nem tudok, nincs pénzem. Hó vége van. A fizetésem már elfogyott, azt hoztam el, amit otthon találtam. – válaszolta Izor és lehorgasztotta a fejét.

- Kérj pénzt apádtól, vagy kérj előleget a fizetésedből. – javasolta Dani.

- Nem tehetem… nem akarom megtenni. – suttogta Izor félénken.

- Segítened kell, a testvérem vagy – kezdte kérlelni Dani – Tudod milyen érzés ez, szükségem van rá.

Izor pontosan ismerte az alkohol démonjának markoló ujjait, amik újra és újra utána nyúlnak. Nehezen keveredett ki belőle, és időnként még most sem bírt ellenállni neki. Már nem ivott minden nap, és beérte egy két pohárral is. De a függőség keltette sóvárgást még mindig érezte. Megrázta fejét, és nemet tátogott. Erre Dani előhúzta az ütőkártyáját, ami eddig mindig felé billentette a helyzetet:

- Mi lesz velem nélküled? Szükségem van rád! Egyedül gyenge vagyok. Te sem egyedül álltál fel, segítettek benne.

- Tudom, és itt vagyok. Látod, hoztam mindent, hogy enni tudj. – Tárta ki karját barátja felé Izor. Dani már a markában érezte az üveget, tudta mit kell mondania, hogy célt érjen.

- Nem iszom többet, holnaptól abbahagyom. Csak most az egyszer segíts még. Abbahagyom, ígérem!

Izor jól ismerte ezeket a mondatokat. Hányszor hallotta már Danitól, és hányszor mondta annak idején ő maga is. De Dani nem hagyta abba itt.

- Értsd meg, hogy enélkül meghalok!

Izor szomorúan nézte barátját, úgy érezte megszakad a szíve, de akkor sem tehetett semmit. A pénztárcája üres volt, és miután elhozta otthonról a legtöbb ételt, így az elkövetkező egy hétben nem sokat fog enni. De nem erre gondolt, hanem Danira.

- Enned kell az életben maradáshoz. Edd meg a levest, vagy kenyeret ennél inkább szalonnával? – kérdezte, és próbálta észhez téríteni barátját. Dani maga mellé tette a leveses üveget és megmakacsolta magát.

- Előbb hozz valamit inni, majd aztán eszem. Amikor látta, hogy nem ér célt hangnemet váltott. - Milyen barát vagy te? Ha tényleg törődnél velem azt tennéd amire kérlek. Nélkülem egyedül maradsz. Mit gondolsz rajtam kívül van igaz barátod? Takarodj, ne is lássalak többet!

Izor megfordult, és határozott léptekkel az ajtó felé indult. Ajkáról egy hangtalan sóhaj szakadt fel. Jobb kezével a kilincs után nyúlt, bal keze ökölbe szorult. Szemeiből könnyek csorogtak.

- Néhány üveg nélkül, vissza ne gyere! – hallotta a háta mögül.

A szívének kedves nő szavai kezdtek visszhangozni a fejében:

- Nem mentheted meg, ha nem akarja. Nem tudsz rajta segíteni. Ha hagyod, hogy lehúzzon, magával ránt és mindketten elvesztek.

A férfi kisétált az épületből, egyenesen a jövő felé.