A papírcsónak
A Dunapart békés volt, mint mindig. Melegen sütött a nap, és egy kellemes kis szellő lebegtette a szomorúfűz lehajló ágait. A fa alatt volt egy pad. Régi és kopott. Volt még mellette rengeteg, hiszen a parti ösvény végig padokkal volt tele. Sokan jártak ide horgászni, kutyát sétáltatni. Ez a pad mégis különleges volt. Itt pihent meg minden alkalommal az idős bácsi, amikor kilátogatott a vízpartra.
Lassan, bottal járt, és kopott kalapot viselt. Odabotorkált a padhoz, leült, botját pedig maga mellé tette. Pihent kicsit, belekortyolt a magával hozott vízbe és nézte a természetet. Nemcsak nézte, élte is. A szélben hajladozott a part menti náddal, ringott a stégeknél kikötött csónakokkal, úszott a vízben a halakkal és repült az égen a sirályokkal. Amint új erőre kapott, feltápászkodott és a vízhez ment. Zsebéből egy zacskót vett elő, benne két szelet kenyér. Ahogy kezébe vette az egyik szeletet, a kacsák máris gyülekezni kezdtek körülötte. Voltak félénkebbek, akik csak a vízből figyelték és mohón kapkodták a morzsákat amiket nekik dobott, de voltak bátrabbak is, akik a partra sietve közvetlen közelről ették a nekik szánt falatokat. Amikor már az üres zacskóból is kirázta az utolsó morzsákat, a zacskót gondosan összehajtogatta és a zsebébe tette. Visszasétált a padhoz és leült nyugodtan várakozó botja mellé.
Egyik alkalommal egy kislány - olyan 8 éves forma - hüppögve ült le mellé a padra. Arcán szomorúan csorogtak a könnyek. A bácsi jóságos ábrázattal fordult oda hozzá, és nagy, érdes kezével egy tiszta zsebkendőt kotort elő egyik zsebéből. A hófehér frissen mosott és vasalt zsebkendőt szolid hímzés ékesítette. A gyermek felé nyújtotta és lágyan, szinte hozzá sem érve, letörült egy könnycseppet annak arcáról. Ezután a meglepett lány kezébe adta a díszzsebkendőt, aki folytatta vele arca törölgetését.
-Tudsz csónakot hajtogatni? - kérdezte a kislányt.
-Igen - ragyogott fel büszkén a két szomorú szemecske - apa tanított meg rá.
-Eláruljak neked egy titkot? - méregette a gyermeket, akinek kezdtek apadni a könnyei. A kislány szipogott egy utolsót és némán bólintott. -Ha készítesz egy csónakot, tudod olyat, amit papírból hajtogatnak, abba minden követ bele tudsz tenni, ami csak a lelkedet nyomja. A víz pedig messze sodorja őket, ha rábízod. - suttogta alig hallhatóan a vizet kémlelve.
-Milyen köveket? - kíváncsiskodott a lányka - És nem fog elsüllyedni a papír, ha követ teszek bele?
Az öregember szelíden elmosolyodott, komótosan talpra kecmergett és botjára támaszkodva elindult az ösvényen hazafelé. A kislány értetlenül nézett utána, kezében még mindig szorongatta a hímzett zsebkendőt.
A nő feldúlt volt. Szaladt, hosszú haja csak úgy lebegett utána a szélben. Ahogy körülnézett, a parti ösvényen találta magát. Automatikusan egy padhoz sietett és leült rá. Ekkor már nem bírta tovább visszafojtani könnyeit. Halkan sírni kezdett. Ölébe vette táskáját, kinyitotta és hosszasan keresgélt benne. Végül előbányászott egy kifakult, kissé gyűrött zsebkendőt. A jobb napokat látott anyagdarabon egyszerű hímzés díszelgett. Felitatta vele könnyeit, majd megtorpant és a kezére meredt. A kezére és benne a zsebkendőre. Egy percre mintha megdermedt volna, aztán ismét a táskájába nyúlt. Tollat keresett, és egy jegyzetfüzetből papírlapot tépett ki. A vonalas lapra serényen írni kezdett. Leírt mindent, ami a lelkét nyomta. Miután végzett, apró csónakot hajtogatott belőle és a vízhez lépett. Leguggolt és óvatosan a vízre bocsátotta. Visszaült a padra és kifújta az orrát. A víz komótosan hömpölygött, hátán a pöttöm csónakkal. A nő csak ült és nézte a vizet. A pad fölött lágy szellő lebegtette a szomorúfűz lehajló ágait.