A mézeskalács

A fiatal nő kapkodva lépett ki a lépcsőház ajtaján. Késésben volt. Amint lesietett a lépcsőn, kishíján elcsúszott a nedves aszfalton. A köd csak lassacskán szállt fel a városról. A kora reggelek észrevétlenül változtak egyre borongósabbá és hűvösebbé. A járókelők színes kötött sapkáikat fejükbe húzva haladtak el mellette. A bokrok ugyan már jócskán lehullatták leveleiket, de a fákon még pompáztak a szebbnél szebb rezes árnyalatok. A megálló padján nem ült senki. Az utazók kezüket melengetve várták a buszt. A megállót jelző tábla közelében ácsorogtak, hogy minél előbb a meleg járműbe jussanak. A boltok ablakai párásan hívogatták a vásárlókat, a benti kellemes hőmérséklet ígéretével. A fiatal nő táskájából előkotorva svájci sapkáját állt be a várakozók közé. A sapkát gyorsan fejére igazította. Belekortyolt a gőzölgő kávéjába mielőtt a busz befordult volna a sarkon.

A Läckerli Huus előtt szállt le. Ügyet sem vetve a kirakatra, ment egyből a bejárathoz. Csilingelést hallott, ahogy belépett az üzletbe. Az eladónő nyájasan fordult felé és egyből meg is szólította:

– Szép napot, miben segíthetek? Csak nem egy kis édességre vágyik, ebben a komor időben? A bonbonjaink örömöt csempésznek a mindennapokba. Ajánlhatok trüffelt vagy karamellát?

Nemet intett a kezével és körbejáratta tekintetem a polcokon. Papír- és fémdobozok a legkülönfélébb mintákkal. A felső polcokon nagyobbak, lejjebb kisebbek. Egy pulton csokoládék, minden mennyiségben. Gombóc Artúr odáig lenne, az biztos.

– Mézeskalácsot keresek, persze tudom, hogy még nincs szezonja - mondta bátortalanul.

– Ne aggódjon, természetesen egész évben tartunk mézeskalácsot. Tradicionális recept alapján készítjük és annyira megszereti, hogy mindig vissza fog jönni, ha megkóstolja – válaszolta az eladóhölgy. Kinyitott egy szekrényt, melyben különböző formájú és méretű sütemények sorakoztak - Magát szeretné meglepni vele, vagy ajándékba szánja? – érdeklődött.

– Ajándék lesz, – válaszolta a fiatal, vörös hajú nő – egy kedves öregúrnak viszem. Gondolatban megjelent előtte Rolf arca amint elmesélte a történetét. Most is maga előtt látta, ahogy az idős férfi leült mellé a padra. Kopott kockás szövetkabátban volt, mint mindig. Milánóban kapta egy idősebb hölgytől, aki kimosta a ruháit. Elmondta, hogy a felesége halála után nem maradt senkije, hogy nem nyitotta rá az ajtót egyetlen szomszéd sem. A focirajongókhoz is azért csatlakozott, hogy társasága legyen. Úgy érezte barátokra lelt, de csak a szurkolás volt bennük a közös. Amikor a meccsen elkeveredett, nem kereste, nem hiányolta senki sem. Érezte, ahogy a szeme könnybe lábadt erre a gondolatra. Elképzelni sem tudta, hogy az a kedves és jólelkű Rolf mennyire magára maradhatott abban a hatalmas stadionban, miközben rengeteg ember vette körül. A boltban lévő meleg ellenére megborzongott. Akaratlanul is összehúzta magán a télikabátot. A fekete svájci sapkáját is igazgatni kezdte. Az eladónő szeme elkerekedett, kíváncsian méregette. - Elnézést, kicsit elgondolkoztam - vallotta be a fiatal nő, majd nézegetni kezdte az édességeket.

Tizenegy óra körül helyet foglaltam az előtérben. Ismerem a beosztást. Tudtam, hogy Jane ebéd után kezdi a munkát. Bíztam benne, hogy nemsokára megérkezik az idősek otthonába. A recepción ülő Tom intett nekem. Csupán ennyire vett rólam tudomást. Nyílt az ajtó. Belépett Jane, az ő csodálatos vörös hajával. Ilyenkor ideint nekem. Elsőként azt a fekete svájci sapkáját veszi le, majd a kabátot és megy átöltözni. Ma azonban felöltözve maradt. Csak nincs valami baj? Egyenesen hozzám lépett és felsegített a kanapéról. Tudja, hogy milyen nehezen kelek fel.

– Rolf, de jó, hogy itt találom. Csak nem engem várt? Jöjjön, elkísérem a szobájába. – Karol belém, én pedig hagyom, hogy vezessen.

Kicsi szoba, csak egy ágy, egy szekrény meg egy fotel van benne. De nincs is szükségem többre. Egy jó ideig ennyim sem volt. Szívesen gondolok vissza azokra az időkre. Annyira szabad voltam! A tulajdon megköti az embert. Persze nem így terveztem. Csak addig akartam maradni, míg elég pénzem nem lesz a hazaútra. De az emberek annyira kedvesek voltak. Láttak, törődtek velem. Nagyon régóta nem volt részem annyi szeretetben, mint amit azoktól az idegenektől kaptam. Ráadásul nem vártak érte semmit cserébe. Itthon – milyen furcsa ez, hiszen Milánó inkább az otthonom volt – csak akkor néztek rám, ha akartak valamit.

– Csukja be a szemét – utasít Jane, miután leültetett az ágyamra.

Különös. Nem tudom mire vélni, de engedelmeskedem. Behunyom a szemem és figyelek. Mi ez? Érzek valamit. Fahéj? És szegfűszeg. Meg még valami, csillagánizs? Már tudom, ez mézeskalács.

– Mézeskalács – suttogom – Margo-ra emlékeztet, tudja – ered meg a nyelvem – ott dolgozott az édességboltban. Ahányszor csak hazaért, mindig ilyen illatot árasztott magából. Hány éve nem éreztem már… ez az illat volt az egyetlen, ami hiányzott nekem Milánóban. Ott csak karácsonykor lehet venni, és mind előre csomagolt. Meg persze az íze sem ilyen, mint ennek.

– Akkor nézze meg gyorsan, hogy erre az ízre emlékszik-e? – kacsint Jane.

– Nem, szeretném megőrizni, ameddig csak érzem az illatát – válaszolom tenyeremben tartva a kockára vágott tésztát.

Jane a háta mögül előhúz egy fémdobozt, melyen a bolt képe díszeleg dombornyomással. Átnyújtja.

– Tessék, ez egy darabig elég lesz. Kóstolja meg gyorsan, ha siet, még lesz időnk egy sétára mielőtt elkezdődik a műszakom ebédnél.

– Kedvesem, magát az ég küldte. Köszönöm – szorítom meg a fiatal nő kezét, és boldogan beleharapok a másik kezemben tartott mézeskalácsba. Megrohannak a régi emlékek, az én Margo-m első csókja. A keze illata, amivel mindig gyúrta a tésztát. Ez a legfinomabb, amit valaha is ettem. Észre sem veszem, hogy sírok. Csak, amikor már lecseppen egy könnycsepp a kezemre, amiben még mindig fogom Jane apró kezét. Ha lett volna lányunk Margo-val, pont ilyen lett volna.

Ebéd előtt van még időnk egy kisebb sétára az udvaron. Végre újra a szabad ég alatt vagyok. Annyira hiányzott már. Az ápolóknak nincs sokszor idejük arra, hogy elkísérjenek egy sétára. De Jane nagyon lelkiismeretes. Már amikor először megláttam gondoltam, hogy ő kikísér a kertbe amikor teheti. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy munka előtt korábban jön, vagy utána tovább marad, hogy sétálhassunk. Tudja, milyen fárasztó nekem odabent. Amilyen könnyen megszoktam, hogy az utcán éljek, olyan nehezen megy a visszaszokás. De ebben a korban már kényelmesebb ágyban aludni, mint padon. Az idősek otthonában igazán jó dolgom van. Milánóban sokan voltak kedvesek hozzám - kaptam ruhát, ételt, hálózsákot. De néha elég egyetlen ember, aki lát.