A barátságról

Bontom a hívást. A mobilt hanyagul az üveg dohányzóasztalra helyezem. A nappali égig érő ablakai felé fordulok. A függönyön át is kilátok. Csak állok és nézem a külvilágot. Bent kellemesen meleg van, a talpam alatt langyosak a kövek. Kint ezzel szemben minden nyirkos. A ház melletti kikövezett ösvényen látom a nedves foltokat. Akkora a köd, hogy a szomszéd házakat alig látni. Békességgel telve nézek végig a kerten. A kocsibeálló apró kavicsai, a kis terasz az asztallal és a székekkel, háttérben a bokrokkal tarkított fű. A sarokban a sziklakert, ahova a kutyám előszeretettel mászik fel, hogy aztán a másik oldalán lemásszon és kiránduljon egyet a kerítés mentén. Egy autó áll meg a ház előtt. Amint sétálok a kapuhoz, az üvegen át látom, hogy Alma, kis fehér házőrzőm az ablaknál áll. Két mellső lábát a párkányra téve figyel.

Kabátomat egy székre ledobva, cipőmet lerúgva szaladok a kanapéhoz. Izgatottan tépem fel a barna bubis borítékot. Már nagyon vártam. Most, hogy a kezemben tarthatom el sem hiszem. Csend van, szinte hallom a saját szívverésem. Alma körmeinek koppanása a padlón puskalövésként visszahangzik a térben. Remegő kézzel forgatom a fehér borítós könyvet. Áhitattal simítok végig a betűkön és a fekete képmáson. Puhafedeles, mégis masszív. Nem is tudom igazán, miről fog szólni. Csak éreztem, hogy erre a könyvre most szükségem van. Átfutottam a leírását, és tudtam.

Karácsonyra rendeltem meg. Volt már máskor is, hogy karácsonyra választottam magamnak könyvet. Hiába vettem meg hamarabb, félretettem. Kibírtam, hogy 24.-éig nem néztem bele. A fa alatt gyönyörűen mutatott a szürke keményfedeles könyv a védőborítójában. De ez most más. Legszívesebben azonnal nekiállnék az olvasásnak. Kaptam hozzá egy dedikált könyvjelzőt, a rendelés leadásakor írták. Belelapozok a könyvbe, hogy megkeressem. A keményebb, fényes lapok automatikusan ott nyílnak ki, ahova beletették. A könyvjelző tökéletesen illik a borítóhoz. Hátulján a Szeretettel felirat és a szerző aláírása. Kedves gesztus tőle. Szeretem a könyvjelzőket. Fogalmam sincs róla, mennyi lehet itthon, de mégsem találok soha egyet sem. Örülök neki. Ahogy nézem, szemem a könyv lapjára téved.

A fejezet címe: A barátságról. Nagy a kísértés. Vissza kellene mennem az íróasztalomhoz dolgozni. De nem tudok másra gondolni. Csak egy pár sort… ezt az egy oldalt. Elbuktam. Kényelmesen elhelyezkedem a kanapén és olvasni kezdem. Párbeszéd. Tetszik, ahogyan a szereplőket jelöli. A tenyér a szerzőt, a tappancs a kutyáját. Nem tudtam elképzelni, hogy egy négylábú mit és hogyan tud tanítani egy könyv lapjain. Meglepett. Szívet melengető. Egyszerű, de mégis benne van minden.

- "Hogy csináljátok?

- Mit?

- Hogy nem veszekedtek.

- Szeretjük egymást.

- Ezért fogtad vissza magad amikor durvább volt?

- Nem fogtam vissza magam. Jeleztem, hogy hülyeséget csinált aztán játszottunk tovább.

- Mert barátok vagytok…

- Mert barátok vagyunk." *

Többször is elolvasom egymás után. A konyhából egyre erősödő hang szűrődik be. A forrni kezdő víz bugyogása hallatszik az automata vízforralóból. Nem mozdulok, ülök és a könyv lapjára bámulok. Tudom, a forraló magától is kikapcsol. Teát akartam inni, de most egy kézi kávékészítő gép képe ugrik be mégis. A mellkasom elszorul. Gondolatban látom magam előtt, hogy kávét készítenek vele. Sosem láttam élőben, nem is kávézom, mégis pontosan tudom hogyan kell használni. Mert Ő mesélte. Ilyennel készíti a kedvenc kávéját. Újraélem a párbeszédeket, a találkozásokat. Beszélgettünk a tóparton, a bozótban azon a padon. Ültünk a kocsiban, és távolodtunk a várostól. A tetőkertben csak hallgattunk, mégis többet mondtunk ezer szónál. A köztünk lévő szeretetet is érzem, de ahelyett, hogy boldoggá tenne, komorrá válok. Érzem a köztünk lévő feszültséget. Lassan választott el minket egy láthatatlan fal. Egy ellentét, már azt sem tudom, min vesztünk össze. Talán egy félreértett mondat? Vicces, hogy nem emlékszem mi is volt az. Az emberek miért nem látják ennyire egyszerűen, mint a kutyák? Csak rámorogni kellene a másikra, aztán folytatni tovább. Miért vitázunk mégis? Miért távolodunk el, bántjuk egymást és szakítjuk meg a barátságokat? Úgy érzem az emberek közötti szakadék áthatolhatatlan.

Ugyanakkor van, hogy több tíz év után is ugyanott folytatjuk, mintha csak tegnap lett volna. Gondolataimba furakodik a gyerekkori barát, szinte testvér. Aztán jönnek sorban a többiek is. Az osztálytársak, a kollégista társak, az új ismeretségek. Vajon miért szakadnak meg egyes barátságok, miközben mások mindent túlélnek? Mennyi összezördülés van már mögöttünk – mosolyodom el a gondolatra – mégis minden rendben köztünk. Min múlik? Talán magán az adott emberen? Mindkét fél kell hozzá, vagy elég az egyik is?

A telefonért nyúlok és megnyitom a messengert. A keresőbe az Ő nevét írom. Nézem a beszélgetésünket, az utolsó szavakat. Szívem kalapálni kezd, úgy érzem mindjárt ki is szakad. Teljes testemben remegek. Könny csordul a szememből. Alma kaparja a lábam. Azt akarja, hogy vegyem fel. Fel tud ugrani a kanapéra, mégis időnként eljátssza, hogy mégsem. Felveszem, a karomban tartom. Hozzám bújik. A szomorúság boldogsággal vegyül bennem. Lassan megnyugszom. Magam mellé teszem és újra a mobilra figyelek. Nagy levegőt veszek, és kifújom. Gépelni kezdek. Alma apró fejét lábamra hajtja, és szinte alszik is már.

* részlet Kocsis Gábor: Beszélgetések a Kutyámmal: Állati egyszerű megoldások bonyolult emberi problémákra című könyvéből